Kaszó

2005. decemberében

A történet kezdődhetne úgy is, hogy az autópályán még minden rendben volt…  

 

Aztán egyre több hó lett az út mellett, majd az úton is, aztán csak hó, hó, hó mindenütt. Benéztünk Mesztegnyőre, mivel másnap itt is szerettünk volna hajtányozni. A pályát reménytelen, csaknem térdig érő hó fedte, így továbbindultunk Kaszóra, bízva abban, hogy ott talán volt közlekedés, járható a pálya. A kaszói bekötőúton már komolyra fordult a hóhelyzet, az összkerékhajtású erdészeti járművek udvariasan lehúzódtak az utánfutóval szerencsétlenkedő hajtányosok elől.

Kaszón lementünk a mozdonyszínhez, ahol a pályát egybefüggő, vastag hótakaró borította, ráadásul ismét rákezdett a havazás. Bíztató volt, hogy a mozdonyszín kéménye füstölgött, majd egy perc múlva kedvenc mozdonyvezetőnkkel ölelkeztünk össze. A hét tonnás C50-es a kedvünkért életre kelt, és hamarosan törte a szűz havat a vonalon. A lefagyott átjárókat Urbán kollégával pucoltuk ki, de Szentáig nem jutottunk le mivel az utolsó átjáróval már nem boldogultunk, ráadásul ekkorra teljesen besötétedett.

Este aztán sínre pakoltuk a hajtányokat, melyek a kotrás ellenére is tengelyig merültek a hóba. Beindítás után a hűtőventillátor levegő helyett havat fújt a hengerre, a motor, kipufogó, lánc, csapágyak mind-mind árkokat szántottak a hóba. Nagyobb tempónál a mindent elborított a porhó, és három km után szinte egyszerre állt le a két gép motorja, mivel addigra a levegőszűrők is megteltek hóval. Ez aztán lassan elolvadt, így meg-megállva, de haladtunk tovább, míg végül Urbánati gépe feladta, minden alkatrészéből csöpögött a hólé.

A szakadó hó közben betemette a lejárt pályát, így csak keservesen haladtunk visszafelé a csatolt hajtányokkal. Szerencsére kísérőnknél volt némi melegítő folyadék, így jó hangulatban köszörültük a síneket, és a lámpa fényében zuhogó, kavargó hó is pompás látványt nyújtott. A mozdonyszínben a kályha közelében parkoltuk le a járgányokat, hogy olvadjanak ki reggelig.

Másnap reggel egy külvilágtól elzárt településen ébredtünk. Minket ez persze nem keserített el, egy nappal meghosszabbítottuk a kisház bérletét, aztán irány az állomás. Nyoma sem látszott a tegnapi menetünknek, a mozdony előtt derékig érő kupacot fújt össze a szél. Egész megdöbbentő volt a térdig érő hóban való bukdácsolás. A hét tonnás C50-es csak hosszabb hintázás után tört ki a hóból, és utána is komoly erőpróba volt számára a nyiladékokban lévő átfúvások leküzdése.

Bojsza-tónál már látszott, hogy hiába tör utat a mozdony a hóban, a sínen még így is annyi marad, hogy azon nem lehet hajtánnyal közlekedni, más megoldásra van szükség. Visszamentünk Kaszóra, ahol addigra javult az úthelyzet, így elmentünk bevásárolni, gondoskodva családjaink élelmezéséről, valamint gázolajról a további mozdonyos akciókhoz, hiszen közben kiderült, hogy Uhi sporttárs is elindult Kaszó irányába, és mégsem illene úgy fogadni, hogy "hiába jöttél"…

A megoldást egy raklap hozta meg, amit ferdén a mozdonyhoz láncoltunk, és ballasztnak Urbán kolléga is felkapaszkodott rá. A dolog remekül működött, főleg miután még vagy kétszáz kilónyi hó is feltornyosult a raklapra, amire aztán Ati rá is ülhetett. A művelet igen nagy vidámságot okozott, főleg amikor a raklap olykor nagyokat farolt, jobbra-balra szórva a havat, miközben Ati ellen-dőlésekkel próbálta egyenesbe hozni a "járművét". Úgy érzem, hogy ez pályatakarítás nagyobb élvezetet jelentett számunkra, mint később a tiszta pályán való hajtányozás…

A kókány megoldás ellenére a pálya tiszta lett, míg végül a régi, gyenge felépítményű szakaszon megakadt a raklap, és elszakította a láncot, amit a szörföző kolléga egy ügyes hasassal nyugtázott a térdig érő hóban. Itt feladtuk, de a lényeg: hat km-nyi pálya járható lett.

Kaszóra visszaérve már várt Uhi, vadonatúj légkürtökkel felszerelt hajtányával. Kis is használta az alkalmat, minden átjáróban megszólaltatta a piros trombitákat, amihez azért hozzátartozik, hogy egy lánctalpason kívül semmilyen más jármű nem tudott volna ekkortájt az erdő útjain közlekedni. A lekotort pályarész után, a mozdony csapásán már egy fél métert sem tudtunk továbbmenni, jól mutatva a raklapozás hatékonyságát.

És aztán csak mentünk…

…és mentünk…

… míg eljött az alkonyat vöröslő égboltjával, a maga mínusz hat fokjával, és az esztendő utolsó hajtányos képével :-)

 Évzárásképp idézném a minket elkísérő mozdonyvezető szavait, miután visszatértünk az esti, hóviharos hajtányozásról:

"Két emlékezetes dolog történt velem az életben, az első szexuális élményem és ez"

 Vissza