Visszatérés az Őserdőhöz

 

Előző túrám után jött az információ, hogy az őserdei vonal bizony nem ért véget ott, ahol hittem. Érdekes módon pont egy német vasútbarát oldalán találtam valami pofonegyszerű, ceruzával rajzolt kis vázlatot, melyen az látható, hogy a nyomvonal még két hurokfordulóval ereszkedik tovább a völgybe. 2008. februárjában vágtam neki ismét a hegyeknek, bringa nélkül..

 

 

 

Most is kezdjünk a térképészettel. Sajnos használható anyag ma már nem áll rendelkezésre, így rajzoltam egyet, ami nyilván nem pontos, de egy turistatérképpel együtt már használható. Ha valaki kedvet kap a túrához, nem fog eltévedni, a nyomvonalak 50 év elmúltával is szépen követhetőek.

Érdekes körülménynek tartom, hogy a nehéz terep ellenére minimális földmunkákat végeztek, és egyetlen híd építésére sem volt szükség. Viszont a 600-as nyomtáv adta legnagyobb előnyt, az extrém szűk ívsugarakat több esetben is kihasználták.

A térképen számokkal jelöltem be a további képek készítésének helyszínét, vágjunk neki.

Most első nekifutásra az Olasz kapunál parkoltam le az autót. Lent a faluban –6’C fokot mutatott a hőmérő, húsz perc múlva, a 850 méter magasan fekvő parkolóban már fagypont feletti hőmérséklet fogadott. A korábban ismertetett nyomvonalon meg sem álltam ez első hurokfordulóig. A képen lent az Őserdő felé vezető vonal töltése látszik, felette középen a sikló felé emelkedik a pálya. Hátam mögött a korábban kihagyott, sziklás talajon emelkedve vezető kiágazás. Most ennek bejárásával kezdek.

Gyönyörű bükkösben kapaszkodok felfelé, a bakancs alatt sziklás talaj, körülöttem a délelőtti erdő téli magánya, piszok jól érzem magam. A fotó visszafordulva, a kiágazás felé nézve készült.

10 percnyi gyaloglás után jobbról a fákat sziklák váltják fel, másik oldalon a hegyoldal egyre meredekebb. Egy szűk jobbos forduló után visszanézve ez látható. Bejártam életemben már ezt-azt, de ennél vadregényesebb helyszínen talán nem vezetett vasútvonal. Vagy az élmények hatására kicsit elfogult vagyok… Passz, menj el, nézd meg.

Aztán minden csoda végetér. Hátam mögött egy kisebb szakadék, eddig jött a vasút. A hátizsákból előkerül egy alkalomhoz illő különleges palack sör, mögötte az utolsó ív. Egészség!

A palacknak köszönhetően vidáman ballagok lefelé, elérem a fővonalat, és a már korábban megismert helyszíneken ereszkedem az Őserdőig. A kerítés már ramatyabb állapotban van, mint múltkor, az ősöreg bükkfa nem változott.

Az Őserdőt elhagyva vastag avartakaró fedi az egykori pályát, itt egy kis bevágásban haladunk, jobbra alattunk már látszik a lefelé haladó nyomvonal. A második hurokfordulóban rövid kiágazás majd után pár perc múlva már az előbb fentről látott szakaszon bandukolok.

 

 

Visszanézve sem rossz a látvány, ha most jobbra lenézek, már megint látható az alattam vezető pálya helye. Továbbhaladva leérünk a völgy aljára.

A völgy alján a harmadik hurok. A képen előttünk az látjuk, hogy a bal alsó sarokból elénk kanyarodik a töltés, távolodik, majd jobbra fordulva halad lefelé a végpont irányába. Én nagyjából a kiágazó vonalon állok. A lombtalan erdőben velünk szemben látható, ahogy balról jobbra emelkedik a pálya a második hurok felé, még távolabb pedig jobbról balra az őserdő szélén vezető szakasz is kivehető.

Elsőként a kiágazásnak vágok neki, ez enyhén emelkedve hagyja el a völgyet. Itt már nem olyan széles a töltés, mint az első mellékágnál, lehet, hogy csak repvágány volt? Párszáz méter után véget is ér, visszafordulva ezt láthatjuk.

A „fővonal” továbbra is lejt, ezen a helyen fiatalabb erdőben haladok, lábam alatt süppedős a talaj. Jobbra most kilátni a hegyek közül. Lejjebb párás az idő, de betájolható, hogy az alattunk lévő völgyben már a felsőtárkányi kisvasút vonala vezetett felfelé.

Ésssss most tényleg itt a vége. A nyomvonal legvégén visszafordulva fotózok egyet. Bármilyen jelnek, ami az egykori vasútra utalhatna, nyoma sincs. Egy fatörzsbe belenőtt drótdarab… mi lehetett egykor? Megint rámtelepszik egy állapot, hogy mindentől távol, bla-bla. Az itt megrakott vonat jókora szintkülönbséget legyőzve kapaszkodott fel a hágóra, majd ereszkedett le a siklóhoz, ahol a fát átrakták, majd siklózás után ismét, hogy újabb ereszkedés után érjen Szilvásváradra. Persze itt harmadszor is átrakodtak, immár a nagyvasúti kocsikba. Macerás történet volt ez…

A nap hátralévő részében felmászok Istállóskőre, megnézni az egykori erdészeti kötélpálya felső állomását. Ez közvetlenül a csúcs alatt található, tíz évvel ezelőtt már jártam erre. Akkor még megvolt a sodrony, ma nincs. Eltűnt a motor, és néhány egyéb alkatrész is.

A feszítősodrony jobbra az erdőben volt lehorgonyozva, a drótkötél egy ötven méteres darabja még a földön tekereg. A sodronyon futó kocsi csigástól, rögzítőkarmostól együtt eltűnt, annó a gépház alatt pár méterre az avarban hevert. A húzókötél egy darabja szintén megmaradt, kb. fele vastagságú mint a feszítősodrony.

A faoszlopok romjai már alig felismerhetők, az erdő több fáján is sodronyok vannak körbetekerve, hogy miért, ki tudja. A kötélpálya nyiladéka ma is tiszta, de csak a nyomvonalban állva észrevehető.

És számomra ennyi volt a szilvásváradi kisvasút, valószínűleg sosem járok erre többé. És két oldallal ezelőtt azzal kezdem a történetet, hogy nekem szép emlékeim maradtak, hát kívánom Kedves Olvasó, hogy egyszer Te is eljuss ide, megérezd, amit e hely, az emlékek adhatnak. És ne feledd otthon a sört J

 

 vissza