Túraajánló, avagy mi látható manapság

 

Kezdjük azzal, hogy egy nap nagyon kevés, célszerű pirkadatra megérkezni Szilvásváradra. Akinek ez nem megy, az a parkolóban ne is fékezzen, majd időben szólok, hol csatlakozzon hozzánk. Eltévedni nehéz ugyan, de kezdjünk a térképészettel. A Bükk turistatérkép hasznos útitárs, ez pénzért kapható, de az alábbi két térképet érdemes kinyomtatva kéznél tartani.

 

A baloldali szelvény a húszas évek végéről származik, ezen az Őserdőhöz vezető vonalat követhetjük, a másik 1965-ös keltezésű, jó felbontású katonai térkép, nagyjából minden rajta van, ami minket érdekel, az út során erre fogok hivatkozni. Egész nagy méretben letölthető innen. Egy kis játszadozás a Google programjával: domborzat. Nos, akkor a korán kelők a fatelep melletti parkolóban váltsanak lovat, és hajrá!

 

 

Hajnalban persze még nem ez a kép fogad, néptelen minden. Célszerű az őrt megkeresni, hogy mi csak körbenéznénk, és erre biz nekünk ez a legmegfelelőbb időpont.

2006 őszén már részben felbontották az idevezető MÁV iparvágányt, de az átrakó maradványait megszemlélhetjük. A sínek környékét felveri a gaz, egy meg nem épült libegő alkatrészei hevernek szanaszét. A mészüzem és a hozzá vezető vágányok negyven éve nincsenek már. A fűtőház az eredeti helyén áll, ha szerencsénk van, még be is engednek egy percre…

Egy kis múltidézés, a kétcsatlós Csillag gőzös (257,501) -mely hosszú ideig a kisvasút egyik meghatározó gépe volt- az állomás kijáratánál pihen, balra a háttérben a ma jegypénztárként szolgáló épület.

Induljunk mi is… Mivel jelen esetben a múltat kutatjuk, hagyjuk meg az üzemelő szakaszt egy családi kirándulás apropójának, az erdészeti műúton tekerjünk felfelé. A Szalajka-völgy hazánk egyik legszebb természeti csodája, de ne csábuljunk el, csak előre figyeljünk, majd a családdal lefelé sétálva mindent szépen megnézünk. Az aszfaltút a múzeumot elhagyva kövesre vált, végül egy szuszogó után érünk fel a Gloriett-tisztásra, a mai végállomáshoz.

Pár éve a fenti állomáson is létesült pénztár, nagyjából ez a kép fogad minket. Egykor itt volt a kőrakodó, ahová a mészkő kötélpályán érkezett. A személyvonatok tőlünk jobbra, pár méterrel magasabban még egy kicsit továbbmentek.

A hatvanas évek hajnalán így nézett ki az állomás bejárati körzete. A fentebb bemutatott Csillag gőzös feltehetőleg köves vonatával várakozik indulásra. A kép hátterében, a fenyők alatt ágazott ki a továbbvezető vonal, melyen mintha állna is épp valami.

Bár a történethez semmi köze, de a fenyők alatti balos ívben egy nyomkarima kenő készülék üzemel, mint érdekesség talán egy pillantást megérdemel. Az ív utáni csonkában a büfékocsi szokott tanyázni, ez az első vonattal érkezik, majd este az utolsó járattal tér vissza a telepre.

Kicsit feljebb, nagyjából a tó gátjával egyvonalban találjuk e csodás betontömböt. A térkép egy csonkavágányt is jelöl, ami helytálló, mivel itt végződött a Jáhn-féle erdészeti kötélpálya. Különös szerkezet volt, egyetlen sodrony került kifeszítésre eme betontömb, és az Bükk legmagasabb pontja -Istállóskő- között. A sodronyt a felső szakaszon faoszlopok tartották, alább pedig kihasználva a meredek hegyoldalt, többszáz méteres átfeszítéseket alkalmaztak. A térképen is jelzett "felső állomás" romjai pár éve még láthatók voltak, itt egy Csepel motor dolgozott: a fával megrakott, gravitáció és szalagfékek segítségével leeresztett csigát, ennek segítségével húzták vissza. A kifeszített sodrony 2002-ben is dacolt az elmúlással, mára csak a csonkja maradt.

A tó gátján állunk, a reggeli pára megül a völgy felett. A víz valószínűtlenül tiszta, a tavat és a patakot is tápláló Szalajka forrás szemben velünk, a völgyben fakad. A tó mögött szépen látszik a Mária bányához vezető egykori nyomvonal. Tekintve, hogy ez a vonal igen korán megszűnt, és a helyén erdészeti út vezet, úgy gondoltam ezt most kihagyom…

Istállókő-Ősember-bg. feljáró, végállomás-helye. Kihaltnak tűnik, de a hátunk mögött egyik oldalt fakad a forrás, másik oldalon pedig a barlanghoz felvezető út indul. Turista idényben tömény a csúcsforgalom, még jó, hogy kora reggel van…

Forduljunk vissza és guruljunk le a halastavi átjáróig.

A kiágazást könnyű megtalálni. A nyolcvanas évekig itt egy rövidebb csonka megmaradt a siklóhoz vezető vonalból, amit a halastavi állomás építésekor bontottak fel. A továbbvezető nyomvonal hangulatos, kellemesen emelkedik, a tófalusi fordítóig tartó szűk három km-es szakaszon kerek 100 méter szintkülönbséget fogunk legyőzni. Eleinte a Szalajka völgy felett tekerünk, majd egy derékszögű fordulóval a Tófalu völgyben pedálozunk tovább. Áthaladunk egy szép bevágáson, a rutinosabbak felfedezhetik, hogy ez szerepel a Simon Menyhért születésében is. Egy balos, majd egy jobbos hajtűkanyar után érünk a csúcsfordítóhoz.

(Aki később kelt, és lemond az eddigi látnivalókról, az itt is kezdheti a túrát. A csúcsfordító kocsival is megközelíthető.)

1920-ig itt volt a vonal végpontja, a fennsíkon kitermelt fa csúszdán érkezett ide. A csúcsfordító hazánkban talán egyedülálló módon lett kialakítva, a kocsik leakasztása után a gőzös a csúcsban épített szűk, mindössze pár méter sugarú hurokban -ennek nyoma látható a képen- megfordult, hogy a következő nagyemelkedésű pályaszakasznak "kéménnyel előre" vághasson neki. Embert és gépet próbáló feladat lehetett, ahogy az idősebbek mesélik, akadt olyan kihelyezett mozdonyvezető, aki egy nap szolgálat után nem vállalta a továbbiakat. A gőzmozdonyos fejezetben egy kazánkiolvadási jegyzőkönyv is tanúskodik a nehézségekről…

A nehézségeket mi is rögtön megtapasztalhatjuk, ahogy nekivágunk a szakasznak, bizony meredek. A völgyből felvezető nyomvonal jobbra alattunk egyre messzebb kerül, majd a képen látható bevágásban a Kukucsó völgybe fordulunk. A bevágás annyira tetszett, hogy kamerával a kézben völgymenetben átgurultam rajta, amely félkezes mutatvány látványos eséssel végződött, hiába na, amatőr vagyok.

> kisfilm a bevágásról <

Elöl a legkisebb, hátul a legnagyobb keréken fut a lánc, lassan haladunk, szerencsére a völgyben még hűvös az idő. Az egykor volt vasútra kevés jel utal, balról egy telefonpózna csonkját hagyjuk el, majd feljebb egy áteresz mellett beásott síndarabot találunk. Az alattunk húzódó völgy alja egyre közelebb kerül, majd az út kicsit kiszélesedik, itt már alsósikló kitérőjénél járunk. Túránk talán legnehezebb szakaszán túljutottunk.

A kisvasút legismertebb mozdonya, a háromcsatlós Eleonóra alsósiklón. Mint a történeti leírásból kiderülhetett, kezdetben a siklón csak a hozzávaló kocsik közlekedhettek, tehát nemcsak a felső állomáson, hanem itt lent is át kellet rakodni a faanyagot.

Ez a - sajnos gyenge minőségű- kép már későbbi korszakból származik, a fa átrakás nélkül utazott a fennsíkról a fatelepig. Kezdetben a sikló két vágánya kitérők nélkül vezetett a bakdaru alá, ám a kép tanulsága szerint később már ez a vágányzat funkcionált. Érdekes lehetett a kötél viselkedése ebben a helyzetben - a kép bal felső sarkában látható emberkének talán épp a sodrony igazgatása a feladata.

A téli üzemelés legnagyobb veszélyforrása a havas, zúzmarás kötél volt. Ez hajlamos volt a fékezett kötéldobon megcsúszni, ilyenkor nagy rutin kellett a fékek felengedéséhez és az újbóli fékezéshez. Az olykor bekövetkezett megszaladásos baleseteket jórész eme körülmény váltotta ki.

Az átrakást segítő bakdaru betonpillérjei ma is látszanak, jobbra tőlünk egy forrás fakad, itt a gőzösök pótolhatták vízkészletüket. Baloldalt mohás téglák hevernek az avarban, egykor a személyzet őrházaként szolgálhattak. Sajnos a legtöbb képem bemozdult, ellenben kamerával körbejártam.

> kisfilm alsósiklóról <

Alsósiklóról a keményebbek bringával a hátukon is nekivághatnak a hegynek, ők egy egész telefonpózna és kevés kötélcsiga látványában gyönyörködhetnek, ha látnak majd az izzadtságtól. Kevésbé kemények legurulhatnak a csúcsfordítóig, és a műúton tekerhetnek fel a felsősiklóra (ez is eltart egy bő óráig, cserébe csodás a panoráma), aki pedig a fordítónál kezdett, az továbbra is puhánykodhat, menjen csak kocsival, fúj.

A pálya felső harmadán megtaláljuk a sodronyt is, majd ahogy közeledünk a tetőponthoz néhány kötélcsiga is feltűnik. Ez itt épp fából, de akad vasból készült is.

Gőzmozdony érkezett felsősiklóra. A kép feltehetőleg a megnyitáskori állapotot ábrázolja, talán épp az első fennsíki mozdonyt látjuk. A fennsíkon kevés az állandó vízfolyás, felmerül a kérdés, hogy a gőzösök honnan vettek vizet? Biztosat nem sikerült kideríteni, van aki szerint ciszternát építettek felsősiklón, csapadékszegény időkben pedig alsósiklóról kis tartálykocsikban húzták fel a szükséges vizet. A képen jobboldalt még fa épület fedi a kötélfordítót, a gőzös mögött pár csille látható.

Ipari műemlék, olvasható a leírásokban, egy emléktábla azért nemes gesztus volna. Háttérben a gépház, előtte némi vágányzat, rajta egy pőrekocsi. A vágányok állítólag nem eredetiek, a vasút megszűnésekor felbontották őket, később lettek visszaépítve. Ki tudja, talán nem is számit. A gépház viszont eredetiben fennmaradt, ha szerencsénk van a kis pihenőházból valaki megszán minket a kulcsával. Nekünk szerencsénk volt, ráadásul egy itt szolgált vasutas kalauzol körbe minket, miközben a sötétben igyekszem valamit megörökíteni az egészből.

> kisfilm felsősiklóról <

Ha kipihentük magunkat, nézzük meg a facsúszdához vezető rövid kis vonalat. A sikló a húszas évektől üzemel, feltehetőleg a csúszdát és a hozzávezető pályát később nem használták. Most a régebbi térképnek vesszük hasznát, a hosszú balfordulóval hamar megtaláljuk a nyomvonal végét. Innen csúsztatták le a kitermelt fákat a korábban felkeresett csúcsfordítóhoz. Elképzelni is nehéz, milyen volt… Mint később megtudjuk: nem lehetett túl meredek sem túl lankás, és csak minimális íveket tűrt meg. A két végpont között 300 méter a szintkülönbség. Később az erdei múzeumban megnézünk egy ilyen > csúszdát < de még így is sok tér marad a fantáziának.

Visszatérve a gépházhoz, a tisztás szélén ma is sok talpfát fedezhetünk fel a földben lapulva, némelyikben még a szeg is benne van. Jól nézzük meg, mert ilyet később már nem fogunk látni. A pihenőház mögött állt egykor egy kis motorszín, ahol a 760-as korszak kis dízelgépe éjszakázott.

Induljunk tovább, a műúttal párhuzamosan keleti irányban vezet a nyomvonal. A műút keresztezésekor az aszfalton tekerünk tovább, elérjük az autóparkolót, majd a fennsík kapuját.

Olaszkapu. Nevét onnan kapta, hogy Thurzó Gáspár bányamérnök irányításával olasz hadifoglyok törték át a sziklát 1918 nyarán. A történeti leírásban látható, hogy kezdetben szűkebb volt, csak a vasút haladt át a sziklák között. Innen a régi, 600 mm-es vasútvonalat követjük. A kaput elhagyva rövidesen murvás út ágazik ki jobbra, ezen haladjunk tovább.

Elérjük az első töbröket, melyek meghatározó képei a fennsíknak. Enyhe emelkedőn haladunk felfelé az erdészeti kövesúton, felettünk a feketesári erdészház: nagyjából ezen a részen volt egykor a talpfaüzem. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogyan zajlott itt az élet, hány ember dolgozhatott, élhetett itt?

Egy friss irtásnál messziről is szépen kivehető az egykori töltés helye. Itt egy rövid szakaszon a régi nyomvonalon haladhatunk, de az erdőbe visszaérve megint az erdészeti makadámút vezet rajta. Itt érjük el túránk legmagasabb pontját, csaknem 900 méter magasan vagyunk, ez egyben a legnagyobb magasság is kis hazánkban, ahol vonat járt egykor. Miután szépen megkerültünk egy nagy töbröt, erősen figyeljünk jobbra, mivel a nyomvonal elhagyja a kövesutat. A helyszínt nézegetve úgy látszik, mintha itt is csúcsfordító lett volna, ez ennyi év távlatából már nem fog kiderülni. Mivel innen az őserdő felé helyenként erősen lejt a pálya, nem kizárt a fordító egykori létezése.

Egy hosszabb szakaszon megint csak gyalogút vezet a töltésen. Nagyon hangulatos tájon tekerünk, helyenként meglepően szűk ívekben kanyarogva. Egy ilyen ív után visszafordulva készült a kép: a jobb oldali piros pötty felől érkeztünk, majd a baloldalinál szinte derékszögben balra fordultunk, utána rögtön jobbra. Itt már enyhén lejt a terep, helyenként puha tűleveleken gurulunk.

Elhagyunk egy emlékművet, végül ezen a kis bevágáson keresztül ismét kiérünk az útra. Itt több turistajelzés is találkozik, irányjelző tábla segíti a tájékozódást. Persze nem nekünk, akiknél más irányelvek a mértékadók. Az enyhén emelkedő szekérúton induljunk tovább, majd 100 méter után balra figyeljünk, a nyomvonal arra vezet tovább. Ha magas az aljnövényzet, nehéz észrevenni.

Később kitisztul a terep és párszáz méter után érünk a vonal talán legérdekesebb részéhez. Egy omega alakú hurokkal fordul vissza a vasút, pár méterre balra alattunk látjuk, merre fogunk továbbkerekezni. A filmes szív itt elképzeli, milyen pazar snittet lehetne rögzíteni a völgyből felfelé csühögő, megrakott vonatát vontató gőzösről.

A forduló közepén kiágazás, mely erős emelkedéssel tűnik el az erdőben. A töltés masszív, nagyrészt szikla az egész. A fák lombjait kevés helyen szúrják át a nap sugarai, errefelé kevés gyomirtó fogyhatott… A nap viszont fogy és hosszú út áll még előttünk, így párszáz méter után feladom, talán sosem derül ki, hová vezet ez az oldalág.

Innen már szépen lejt a nyomvonal, de öröm helyett az "itt vissza is kell majd tekerni" gondolat motoszkál bennem. Hamarosan keresztezzük a nemrég látott táblától lefelé vezető turistautat, ezen ereszkedünk tovább, enyhén balra fordulva.

Néhány percnyi gurulás után kerítéshez érkezünk, ez az Őserdő ember által meghúzott határa. Régebben a turistaút keresztülvezetett az Őserdőn, emlékeim szerint kerítés sem volt. Most van, igaz jókora lyukkal. Biciklistől is átférni, ámbár a tábla nem ezt tanácsolja, így vegyes érzelmekkel bújok át.

Az Őserdő magában is megérne egy kirándulást, a csaknem két évszázada érintetlen bükkösben a "természet örök körforgását" saját szemével is megtapasztalhatja a vándor.

Pár méter, és megérkeztünk. Az eddig szépen követhető nyomvonal itt élesen visszafordul, ismét keresztezi a kerítést, majd végetér, legalábbis ekkor még ezt hittem. (az oldal alján majd még ezt a szálat folytatom) Csend van az ősöreg faóriások alatt. Visszagondolok, hogy milyen távolinak tűnik már a reggel. Messze van Szilvásvárad, a civilizáció, a munkahely. Jó itt. Próbálok nyomokat keresni, hiszen mégiscsak itt rakhatták meg fával a vonatokat, de semmi. Nem baj, így is szép napom van. Számolgatok, méterre pontosan a siklógépház magasságában vagyunk. Persze közöttünk húzódik a gerinc, alig 100 méterrel felettünk, amit itt a rakott vonatnak kellett legyőznie. Meg lassan nekem is bringával. Visszafelé csaltam, a hurkot kihagytam és a turistaúton mentem vissza az útjelző táblához, igaz egy helyen már csak tolni tudtam a vasat. Azzal vigasztaltam magam, hogy a bánkúti vonalon kevés a szintkülönbség, öröm lesz taposni a km-eket.

Tehát a tologatás után gurulunk visszafelé, elhagyjuk az Olaszkaput, majd párszáz méter után jobbra tekintgetünk, itt vezet a bánkúti nyomvonal. Az egykori kitérőnél pont le is lehet evickélni a töltésre, itt pirossal kicsit kihúztam a két nyomvonalat. A jobboldali megy fel a parkolóhoz, ami a régi vonalrajzon Gulyacsapásként szerepel és 300 méter hosszúságúnak van feltüntetve. Mi a baloldali ágat követjük.

A kényelmes pedálozásról dédelgetett kép itt csúnyán szétfoszlott, öklömnyi kövek mindenhol. Abban bíztam, hogy azért itt már találok pár talpfát, szeget, de semmi. Pedig azért ennyi év távolságából még bőven szokott maradni ilyesmi. Úgy látszik itt mindenestől pucolták el a vasutat. A gyantás fenyőillat azért nyugtatóan hat.

Kínkeserves másfél km zötykölődés után érünk a mélysári elágazáshoz. De meredek szakasz tényleg nem volt, legalább ennyi bejött… És nini, néhány talpfa maradt az útátjáróban. A tábla mögötti bevágásban a mellékvonal folytatódik, először ezt célzom meg. Kellemes meglepetés, hogy nincsenek kövek, ellenben az összes felszedett talpfa helyén gödör. Sebaj, 400 métert kibírunk és bízom benne, hogy a bringám is így gondolja, aki török származású, és még nem sok tapasztalatunk van egymással, leszámítva a reggeli perecelést…

A sűrű sötét erdőből egy derékszögű balossal érünk ki ide, és valahogy az az érzésem, hogy erre 20 éve nem járt emberfia. Persze régen vonat igen, és hessegetem a bogarakat, miközben a combig érő fűben haladva is érzem a talpfahelyeket.

Aztán elfogynak a döccenők, egy rét szélén állok. Ez is nyugis hely, vajon itt erdő lehetett, és a vonat vitte el a kitermelt fát? Ha igen, miért nem telepítették újra az erdőt?

Visszatérve az elágazáshoz, a bánkúti vonalon tekerünk tovább. A kőhelyzet javul, balra alattunk valami tarfóházfélét hagyunk el. Párszáz méter után a fák között feltűnnek Hármaskút házai, majd elérjük az erdő szélét. Itt megint résen kell lenni, ahol az út emelkedni kezd, térjünk le balra. Nagy gazban -mint a képen is- nehéz tájékozódni, de azért kivehető a nyomvonal, ráadásul itt is érezhető a talpfák helye.

A térképen is látszik, ahogy egy bevágásnál keresztezi a vasutat a telefonvezeték. Két kidőlt oszlopa ma is megtalálható. Balról egy murvás út közelít hozzánk, de mi maradjunk a nyomon, mely hamarosan derékszögben jobbra fordul, majd az erdőbe beérve balra.

Az erdőből kiérve elveszik a nyomvonal, a Faktor rét szélén állunk, ahogy a kép is bizonyítja. Szemben az erdőben van egy "lyuk", az lesz a folytatás. Az erdőben megint kövesre vált a terep, szerencsére ezek kisebb példányok, egész jól haladhatunk. Helyenként félhomály honol a sűrűn nőtt fák alatt, vadregényes vidék. Egy rövid szakaszon lejt a "pálya", bevillan, hogy mesélték, volt egy szakasz, ahol lendületből lehetett átgurulni. Bizonyára ez az.

Egy bajusz, ahogy a siklónál nevezte a gépkezelő ezeket a rövid kiágazásokat. Benne jártunk már a délutánban, így ezt a kitérőt már nem vállaltam be, majd talán kedves olvasó, Te igen.

A Faktor rét másik felén van talán az első érezhető emelkedés, igaz rövid szakaszon. Ez is csodás hely, szinte sajnálom, hogy a térkép szerint párszáz méter után véget ér a bejárás. Továbbhaladva egy útelágazáshoz érkezünk, körbenézek, de semmi vasútra utaló emlék nem látszik. Meglepő módon aztán egy sötét fenyvesben ismét ütemes huplizás következik.

És itt, nagyjából a Csurgó kúttal egy vonalban, a fenyők által őrzött félhomályban ér véget a történet. Fél négy van, belefért volna még az a néhány kitérő. Kicsit hezitálok, hogy csak meg kéne nézni, de aztán Bánkút közelsége - hideg söööör - csábítóbb. Az erdő után autóparkoló, furcsa újra aszfalton, majd tíz perc múlva Bánkúton vagyunk.

Csak érdekesség, egykor így nézett ki a szálló. Most sem rossz, de hétköznap lévén zárva. Dráma van. Aztán mégis bejutok, a jéghideg üvegen rögtön kicsapódik a pára. Szép ez a nap, bár mintha mondtam volna már. Kis pihenő után az erdészeti műút lejtőjén gurulok le Nagymezőre, amiről kár is írni, látni kell. Itt is elücsörgök, majd hosszú kaptatón, fáradtan tekerek felfelé. Ősz van és alkonyat, a szarvasbikák bőgése közepette érek fel a tetőpontra, majd az Olaszkapuhoz. Aki bringával jött fel Szilvásváradról, arra 11 km gurulás vár, meg egy megfázás, ha nincs nála meleg cucc. Az autósok meg sajnálhatják magukat…

 

 

 

 

 

 

 

 

   Újra az Őserdőnél, azaz merre is vezetett tovább a vasút?

 vissza